Egy ukrán katona személyes beszámolója egy támadásról, elesett bajtársakról és egy városról, amely a helytállás jelképévé vált.
Hajnali három. Telefonhívás.
„Készüljetek. Reggel támadásra indulunk.”
Az új parancsnokunk volt az.
Nem volt hosszú magyarázat. Nem voltak felesleges kérdések. Csak néhány szó, amely azonnal elűzte az álmot, és más ritmusra késztette a szívünket.
Akkoriban egy régi gyárban laktunk Druzskivkában. Hétköznapi hely volt egy rendkívüli élethez. Aludtunk, ettünk, viccelődtünk, parancsokra vártunk, és megpróbáltuk legalább néhány órára elfelejteni a körülöttünk zajló háborút.
De a háború sosem feledkezett meg rólunk.
Gyorsan felöltöztünk, ellenőriztük a felszerelésünket, és felpakoltuk a fegyvereinket egy pickup platójára.
Előttünk Bahmut feküdt.
Még nem tudtuk, hogy ez a város a háborúnk egyik legfájdalmasabb jelképévé válik.
Az út, amely a halál felé vezetett
Az éjszakai utazás még vidám is volt.
Igen, vidám.
Egy civilnek nehéz lehet megérteni, hogyan lehet nevetni egy támadásra menet. De a háborúban a humor néha az utolsó módja annak, hogy elrejtsük a félelmünket.
Néhányan viccelődtek. Mások hallgattak. Volt, aki a kinti sötétségbe bámult.
Arra gondoltam, hogy mindannyian ugyanazt akarjuk: teljesíteni a feladatot és visszatérni.
Viszonylag gyorsan elértük Bahmutot.
Lementünk a pincébe, ahol a törzsünk működött.
A többiek már összegyűltek: az első, a második és a harmadik század emberei, valamint önálló szakaszok katonái. Mindenkit összegyűjtöttek, aki rendelkezésre állt és el tudott indulni.
Súlyos oka volt ennek.
Az ellenség áttörte a védelmi vonalat, és bejutott magába a városba.
Az embereink sokáig tartották a védelmet. A közeli Kliscsijivkában már rettenetes volt a pusztítás. Úgy tűnt, még a föld sem bírja tovább elviselni, amit a háború művel vele.
Most az ellenség elérte Bahmutot.
Nekünk pedig meg kellett állítanunk.
Három kilométer a pokolig
Elhagytuk a törzset.
Előttünk nagyjából három kilométer húzódott a város utcáin át.
Három kilométer.
Békeidőben ez egy hétköznapi séta. Az ember megteheti úgy, hogy közben a vacsorára, a munkára vagy a holnapra gondol.
Háborúban ez a három kilométer elválaszthatja az életet a haláltól.
Gyorsan megtettük a távot, és támadni kezdtük az ellenséges állásokat.
Minden gyorsan történt.
Nem volt idő a jövőre gondolni vagy a múltat felidézni. Csak ez a pillanat létezett, a melletted álló bajtársak és a teljesítendő feladat.
Négy óra.
Nagyjából ennyi ideig tartott a támadásunk.
Négy óra, amelyet nem lehet egyszerűen kitörölni az emlékezetből.
Visszafoglaltuk az állásainkat a városban.
Úgy tűnt, a legrosszabb már mögöttünk van.
Úgy tűnt, egy pillanatra fellélegezhetünk.
De a háborúban az „úgy tűnt” szavak lehetnek a legkegyetlenebb önáltatás.
Amikor az ég ölni kezdett
Az ellenség nem akarta ilyen könnyen feladni.
Rettenetes tüzérségi bombázás kezdődött.
Az ellenséges tüzérség olyan könyörtelenül lőtt, hogy a föld szinte szétszakadt a lábunk alatt.
Robbanás robbanás után.
Becsapódás becsapódás után.
Már nem a győzelemre gondolsz. A következő néhány másodpercre gondolsz.
Hogy időben találsz-e fedezéket.
Hogy életben marad-e a melletted álló bajtársad.
Hogy eljön-e még egy reggel.
Ezt a tüzet önerőből nem tudtuk megállítani.
Kissé vissza kellett húzódnunk, hogy találjunk egy helyet, ahol megvethetjük a lábunkat és folytathatjuk a harcot.
De az már egy másik nap volt.
Egy másik történet.
Egy újabb megpróbáltatás.
Heten, akiket soha nem felejtünk el
Aznap két bajtársunkat veszítettük el.
Ketten meghaltak.
További öt katonánk megsebesült.
Egyeseknek ezek csupán számok.
Két halott.
Öt sebesült.
De nekünk minden szám mögött egy ember állt.
Valaki, aki talán nem sokkal korábban még velünk nevetett.
Valaki, aki talán ugyanazon az éjszakai úton utazott, abban a hitben, hogy visszatér.
Mindegyiküknek volt élete, voltak álmai és otthon várakozó szerettei.
Ketten soha nem térnek vissza.
Öten tovább vitték magukkal a háború sebeit.
Bármi lett is a csata eredménye, és bárminek nevezték is a hivatalos jelentések, ez a nap örökre az a nap marad, amikor elveszítettük a mieinket.
Egy állást vissza lehet foglalni.
Egy várost meg lehet védeni.
De egy elesett bajtársat soha nem lehet visszahozni.
Az erőd, amelyet a világ még nem ismert
Ma Bahmut neve Ukrajnán messze túl is ismert.
Erődnek nevezik.
Cikkek ezreit írták róla. Dalokat szenteltek neki. A neve az ukrán katonák helytállásának jelképévé vált.
De számomra Bahmut több, mint egy név a térképen.
Hajnali három óra.
A parancsnok hangja a telefonban.
A régi gyár Druzskivkában.
A pickup, az éjszakai út és azoknak a férfiaknak a tréfái, akik még nem tudták, mi vár rájuk.
Három kilométer a város utcáin át.
Négyórányi támadás.
Visszafoglalt állások.
Tüzérségi tűz.
És két bajtárs, akik örökké élni fognak az emlékezetünkben.
Még nem tudtuk, mennyi fájdalom, vér és hány emberi sors fog ehhez a városhoz kötődni.
Egyszerűen csak a munkánkat végeztük.
A katona munkáját.
Védtük a földünket.
És ott, a robbanások, romok, félelem és bátorság közepette már megszületőben volt számunkra Bahmut erődje, amelyet a világ később megismert.
Nem tudom, emlékszik-e ma még valaki arra a bizonyos támadásra.
De én emlékszem.
Emlékszem azokra az emberekre.
Emlékszem arra a napra.
És amíg élek, élni fognak az emlékezetemben.
Mert Bahmut erődje nem csupán épületekből, utcákból és védelmi állásokból áll.
Azok az emberek alkotják, akik kitartottak ott, ahol lehetetlennek tűnt kitartani.
És azok, akik a legnagyobb árat fizették: az életüket.
A Bahmut védelmében elesett bajtársak emlékének. Örök emlékezet és tisztelet.
Leave a Reply